Nincs ünneplés ajándék nélkül. De vajon minek örülne egy ország a saját ezredik évfordulóján? Ebben a cikkben annak járunk utána, hogy a magyar történelem legnagyobb szülinapi buliján, a 130 éve rendezett millenniumi ünnepségeken mivel és hogyan lepte meg önmagát az ünnepelt!

Imagine 

Igazán nem kellett volna! Vagy mégis?

Ha valaki pontos ajándéklajstromra számít ebben a cikkben, sajnos, csalódni fog. Ám korántsem lustaságból vagy hanyagságból nem vesszük végig az 1896-os év „ajándékait”. Terjedelmi okokból inkább bele sem kezdünk a felsorolásba, hiszen olyan hosszú lenne a lista, hogy még a legelszántabb olvasó is elunná a végére.

A millenniumi ünnepségekre ugyanis rengeteg minden született országszerte – ezeket tekinthetjük ajándékoknak. Ráadásul többségében olyanoknak, amelyek még ma is örömet szereznek.. Talán ez az egyik kulcsa annak, hogy 130 évvel később is úgy tűnik: a millennium az egyik legsikeresebb fejlesztési kampány volt a magyar történelem során.

A sok-sok ajándék és az ünneplés azonban nyilvánvalóan hatalmas összegbe került. 5 325 640 forint. Ennyit engedélyezett az Országgyűlés azokra a maradandó alkotásokra, amelyeket kifejezetten a honfoglalás ezredik évfordulójának megörökítésére szántak. A hivatalos „ajándékcsomagban” öt tétel szerepelt: a budapesti Millenniumi emlékmű, hét országos emlékmű, Szent István budavári lovasszobra és környezetének rendezése, négyszáz új népiskola létrehozása valamint a Szépművészeti Múzeum megépítése és gyűjteményének gyarapítása.

Az 5,3 millió forint nagyságrendje az ország 1896-os teljes állami költségvetésének mintegy 1,1 százalékával volt egyenértékű. Ezt azonban nem egyetlen esztendőben használták fel: a törvény több évre osztotta szét a beruházások finanszírozását. Ám ebben az összegben még nem volt benne maga a buli, azaz az ünnepségsorozat, illetve a kiállítás. Az Ezredéves Országos Kiállítás véglegesített költségvetése külön 4,38 millió forint volt. Ebből egymilliót vállalt az állam, százezret Budapest, a többit belépőkből, helypénzekből, vendéglátásból, sorsjátékból és más kiállítási bevételekből tervezték előteremteni.

Minden a csomagoláson múlik

Valójában azonban 1896-ban ennél sokkal több ajándékról lehetett leszedni a díszcsomagolást. A mából visszatekintve is csodálatra méltó az a fajta átfogó gondolkodás, melynek eredményeképpen a korábban már megrendelt, akár megkezdett beruházásokat is a millennium évéhez kötötték. Persze ez mindkét félnek kapóra jött: a beruházások reflektorfénybe kerültek, az állam pedig büszkélkedhetett velük – még akkor is, ha valójában nem sok köze volt hozzá.

Ilyen volt például a kisföldalatti. A kontinens első földalatti vasútja ugyanis nem az állam millenniumi keretéből épült, hanem üzleti vállalkozásként. Balázs Mór és társai 1894 januárjában adták be a terveket; augusztus 13-án pedig megkezdődött az építkezés. Huszonegy hónappal később már utasokat szállított a tíz perces úton haladó szerelvény. Az engedélyeztetés és a kivitelezés fantasztikus gyorsasága mindenki érdeke volt: a Városligetbe tervezett kiállításhoz ugyanis tömegeket kellett eljuttatni, így aztán a lehető legnagyobb támogatást élvezte ez a munka az állam és a közigazgatási szervek részéről is.

Ugyanez a logika máshol is működött. 

Az Országházat például már 1885 óta építették, és 1896-ban még egyáltalán nem volt kész. A kupolacsarnokot azonban alkalmassá tették arra, hogy június 8-án ott tartsák meg az országgyűlés millenniumi díszülését, így a félkész épület is az ezredéves ünnepségekhez kapcsolódott. De például a Nagykörút teljes hosszának átadása vagy a Ferenc József híd megnyitása is az ünnepi év látványos eredményei közé került.

Ajándék a jövőnek

A millennium azonban korántsem csak Budapest ünnepe volt. Az állami „ajándékcsomagból” 400 új népiskola jutott az ország különböző vidékeire, hét kiemelt ponton pedig emlékoszlop hirdette az ezredévet: Dévénynél, a nyitrai Zobor-hegyen, Munkácson, Pannonhalmán, Pusztaszeren, Zimonyban és a brassói Cenk-hegyen.

A legnagyobb szabású országos akcióhoz azonban még építkezni sem kellett: Darányi Ignác földművelésügyi miniszter 1896-ban emlékfák ültetésére szólította fel a tárcája intézményeit, majd a belügyminiszter az önkormányzatokat, az oktatási tárca pedig az iskolákat is bevonta. Köztereken, sétányokon, iskolaudvarokon, utak mentén egész fasorok és ligetek születtek; ahol lehetett, hosszú életű tölgyet, hársat, tiszafát vagy fenyőt választottak, máshol gyümölcsfákat telepítettek.

Az akció mérete ma is meghökkentő: egy későbbi összesítés szerint 4103 településen több mint 1,75 millió fát ültettek, Darányi pedig két évvel később már „közel kétmillió” meggyökeresedett fáról beszélt. Sok helyen hét fa jelképezte a hét vezért; Pannonhalmán pedig a fenyők az 1896-os évszámot rajzolták ki a hegyoldalban. De nem csak fákat hagytak az utókorra a millennium örömét megélő elődeink. Települések saját emlékműveket, parkokat, faiskolákat, iskolákat és ösztöndíjalapokat hoztak létre. Utcákat neveztek át, képeslapot készítettek, érmeket bocsátottak ki. Saját forrásból, saját idejükből teremtettek értéket. Talán nem túlzás azt mondani, hogy a millennium nem egyszerűen egy országos ünnepség volt: jó ürügy lett arra, hogy szinte minden közösség feltegye magának a kérdést – mit adhatnánk mi a következő ezer évnek?

A millennium 130. évfordulóján talán most előttünk is ez a kérdés áll: mi mit adhatunk a következő (ezer)százharminc évnek? A Millennium130 ünnepi sétákon és előadásokon igyekszünk ehhez számos inspirációt adni.