1896 nyarán esténként szokatlan hang szállt végig a Városligeten. Egy Boszniából érkezett müezzin hívta imára a híveket az Ős-Budavára minaretjéből. Aztán egy este elnémult a hangja. A millenniumi ünnepségek egyik legkülönösebb története egy fából, gipszből és papírmaséból épült török városba, egy tragikus félreértéshez és egy rég elfeledett budapesti látványossághoz vezet.

Imagine

Meghalt a müezzin

Ezzel a figyelemfelkeltő bekezdéssel indít a Pécsi Figyelő 1896-os nyári száma. A hang tulajdonosa Csusztalis Reschid volt, az Ős-Budavára nagymecsetének müezzinje, akit a millenniumi ünnepségek idejére Boszniából szerződtettek Budapestre. Naponta ötször lépett fel a minaret erkélyére. Kelet, nyugat, észak és dél felé fordulva hívta imára a híveket, erőteljes hangját pedig messze vitte a Városliget fölött a nyári este.

Ám egy nap a látogatók hiába várták a jól ismert hangot. A müezzin meghalt, és – ahogy a korabeli sajtó fogalmazott – „halála nem volt természetes dolog.”

De hogy került egy boszniai müezzin a millennium Budapestjére?

Eltűnt török nyomok a Városligetben

Az 1896-os ünnepségekre éveken át készült az ország. A millenniumi kiállítás minden addiginál nagyobb vállalkozás volt: új épületek, pavilonok és látványosságok nőttek ki a földből a Városligetben. Ezek mellett pedig felépült egy különleges vigalmi negyed is, amelyet mára szinte teljesen elfelejtettünk. Az Ős-Budavárában minaretek, kávéházak, lacikonyhák és mulatók alkottak meseszerű világot. A szórakozónegyed indulását a kiállítás megnyitásához igazították, ám a belépéshez külön jegyet kellett vásárolnia a közönségnek, aki – a korabeli sajtó beszámolói alapján – bolondult a komplexumért. 

De miért Ős-Budavára? 

Az új szórakozónegyed a nemzetközi trendekhez igazodott, amely más európai városokban már meghódította a közönséget. A 19. századi orientalizmus a „Keletet” – köztük az Oszmán Birodalmat, Észak-Afrikát és a Közel-Keletet – egzotikus, titokzatos, érzéki és különös világnak láttatta. A korabeli európai közönség imádta ezt a hangulatot: a török bazárokat, az arabos építészetet, a mecseteket, háremeket, fátyolos nőket és a fakírokat. 

Oskar Marmorek, az Ős-Budavár tervezője korábban már Bécsben is épített egy hasonló szórakoztató komplexumot: ez volt a „Venedig in Wien”. A projekt keretében a bécsi Práterben egy mesterséges Velencét építettek fel csatornákkal, gondolákkal, velencei házakkal. De az 1889-es párizsi világkiállításon is bemutatkozott már az úgynevezett „Oriental Village” látványosság, amely aztán Chicagóban és San Franciscóban is nagy sikerrel ismétlődött.

Az Ős-Budavár ráadásul egyszerre mutathatta meg, hogy 210 évvel korábban, vagyis 1686-ban a keresztény szövetséges csapatok kiűzték a törököket Budáról, illetve azt is, milyen lehetett az élet a török uralom alatt a Budai várban. 

A mulatónegyedet a millenniumi kiállítás idején naponta húszezer, forgalmasabb napokon akár hatvanezer vendég kereste fel, ami jól mutatja, milyen népszerű volt. Bár eredetileg ideiglenes látványosságnak szánták, végül közel tíz évig működött. 

És hogy mit látott az érkező vendég? 

Kéttornyú bástyakapu, körülötte marcona, turbános alakok és magyar hajdúk, akik vegyesen álltak őrt a kapu alatt. Mögöttük lépcsőzetes híd, ami a bástyatoronyhoz vezet. Mesebeli világ a javából. A bástyán túl pedig egy különleges, tarka sokaság: lefágyolozott nők, kiabáló janicsárok, kávé és fűszerek illata. Szinte csoda, hogy pár hónap alatt felépült ez a 300 évvel ezelőtti hangulatú városrész, ahol bárki megleshette a múlt titkait.  A török bazárról így ír a Magyar Géniusz 1896-os száma:

És íme, elérkeztünk a nagymecsethez és a müezzinhez, Csusztalis Reschidhez, akit az Ős-Budavára igazgatósága a teljes 1896-os szezonra Budapestre szerződtetett Boszniából, hogy a szórakozónegyed látogatói igazán átérezhessék az autentikus török világ hangulatát. Hangját szerette a közönség, július végéig sokan csodálattal hallgatták. 

A müezzint azonban ezen a nyáron reumás panaszok gyötörték. Fájdalmaival orvoshoz fordult, aki a beteg panaszaira – ahogyan az ebben a korban gyakran előfordult – kloroformtartalmú bedörzsölőszert adott. A korabeli leírások szerint az orvos külön figyelmeztette a müezzint: a szert csak külsőleg szabad használni, meginni tilos. Hogy a nyelvi akadályok miatt, vagy mert a fájdalom enyhülését remélte, nem tudni; a müezzin mindenesetre a figyelmeztetések ellenére megitta a szert.  Gyomormosással és éterrel is próbálták gyógyítani, ám mindez sikertelen volt: 1896 július 28-án, a millenniumi ünnepségek kellős közepén meghalt.

Az Ős-Budavára alig tíz évvel élte túl a millenniumot, majd nyomtalanul eltűnt. Az új vetélytársak – például a mozi – megjelenése a látogatószám visszaesésével járt. Emelett a silány anyagokból épült pavilonok állapota megromlott, a vigalmi negyed tűzveszélyessé vált, és a komplexumot működtető részvénytársaság igazgatóságában állandóak voltak a belső viták. Mivel a bérleti díjat a csökkenő bevételekkel már nem tudták kitermelni, az Ős-Budavára 1907-ben bezárt. Ma már csak korabeli újságcikkek, képeslapok és néhány megsárgult fénykép idézi fel azt a világot, ahol egy boszniai müezzin hangja esténként végigszállt a Városliget fölött.