Strucctoll, szmoking, világvárosi pompa és nemzeti büszkeség: Így öltözött Budapest a millenniumi ünnepségek idején.

Bár a ruhaválasztást ma sem bízzuk a véletlenre – legyen szó munkáról, színházról vagy egy Imagine sétáról –, a millenniumi ünnepségek korában a viseletnek még ennél is nagyobb súlya volt. Akkoriban a megjelenés nyíltan hirdette a társadalmi rangot, a nemzeti öntudatot és az egyén lehetőségeit. Nem volt mese: az voltál, amit viseltél.

Czakó Zsófia

Hogyan öltözködtek a budapestiek a millenniumi ünnepségek alatt? 

1896. május 2-án fényes ünnepségek keretében nyitották meg a hazánk történetében egyedülálló Millenniumi Kiállítást a Városligetben. A honfoglalás ezredik évfordulóján Budapest igazi világvárosi pompába öltözöttt, és az utcákon, az Operában, a kávéházakban mindenki a legszebb önmagát szerette volna megmutatni. Az Ezredéves Országos Kiállítást a hat hónap alatt közel 6 millió ember kereste fel. De vajon mit viseltek a látogatók? 

Sisi fekete gyásza és a csillogó díszmagyar 

A megnyitó napján a főváros házait nemzeti színű zászlókkal és drapériákkal ünnepi díszbe öltöztették. Már kora reggel tömegek lepték el az utcákat, különösen a budai várból levezető utat és az Andrássy utat a Városligetig, hogy láthassák a királyi palotából induló udvari hintókat. Ferenc József szokásos katonai tábornoki díszegyenruhájában foglalta el a helyét a hintóban feleségével, Erzsébet királynéval, aki tetőtől talpig mélyfekete gyászruhát viselt, arcát sűrű fátyol mögé rejtette.

A korabeli beszámolók szerint a közönségből sokan megkönnyezték a „Mater dolorosa”-ként megjelenő megöregedett, Rudolf fiát gyászoló királynét. Ugyanakkor a felhangzó, szűnni nem akaró „Éljen a királyné!” kiáltásokkal a magyarok kifejezték felé a tiszteletüket és a szeretetüket, amit az uralkodócsalád többi tagja ritkán tapasztalhatott meg Bécsben. Lelkes fogadtatás üdvözölte Stefániát, Rudolf trónörökös özvegyét, valamint Erzsébet és Ferenc József gyermekeit, Gizella és Mária Valéria főhercegnőket. A felvonulásból szembetűnően kitűnt a nádori ág képviselőjének, József főherceg magyaros díszfogata, amelynél a magyar öltözetű kocsis mellett egy kócsagtollas huszár ült a bakon, meggyszínű, ezüst zsinóros ruhában.  

Díszmagyar és hazaárulás

Élesen elütött a királyné gyászruhájától a kíséretükben megjelenő magyar nemesek, miniszterek és az udvartartás tagjainak káprázatos díszmagyar viselete. A férfiaknál prémes, kócsagtollas kalpag, drágakövekkel díszített menték, paszományok, aranyszálakkal átszőtt övek és díszkardok domináltak, míg Erzsébet királyné magyar udvarhölgyei nehéz bársonyból és selyemből készült, gazdagon hímzett uszályos szoknyákat, csipkés kötényeket és gyöngyös főkötőket viseltek a ceremónián. 

A nemzeti rendezvény a későbbiekben is életre hívta a díszmagyar reneszánszát. Egy-egy különlegesebb napon, mint például Ferenc József koronázási évfordulója, a díszmagyar kötelező volt a nemesek és politikusok részére. Férfiaknál ez prémmel szegett mentét, díszes dolmányt, és díszkardot jelentett. A női díszruhák magyaros hímzéssel készültek, köténnyel és vert csipkével, gyöngyökkel díszített fejdísszel (pártával) kiegészítve. Óriási felháborodást és sajtócsatát váltott ki, amikor kiderült, hogy néhány főnemes és udvaronc – kényelemből vagy a császári udvarnak való megfelelésből – Bécsben varratta meg a díszmagyarját, sőt, az osztrák szabók a ruhák szabásán is finomítottak, hogy az közelebb álljon a bécsi udvari frakkokhoz. A pesti sajtó és a közvélemény is szinte hazaárulásként könyvelte el az eseményt. 

Párizsi sikk sonkaujjal: mit hordtak a pesti utcákon? 

A korszak budapesti divatját a csillogó elegancia, valamint a nyugati trendek és a hagyományos magyar motívumok fúziója jellemezte. A női viseletet a párizsi divat diktálta, de a szecessziós vonalvezetés formálta. A nők fűzővel elszorított, homokóra vagy enyhe S-vonalú sziluettet viseltek, csípőben szűk, majd harang alakban földig boruló szoknyákkal. Az 1896-os év legjellegzetesebb jegye a vállban hatalmasra tömött, majd a csukló felé elszűkülő „sonkaujj” (gigot ujj) volt. A tavaszi és nyári ruhákat, kalapokat, gallérokat és napernyőket elárasztották a virágok – különösen a pármai ibolya és a rózsa –, miközben hódított a fekete gyöngyökkel kivarrt csipke is. A nők kezéből elmaradhatatlan volt a kis pompadour-táska, fejüket pedig szalagokkal, tollakkal roskadásig díszített kalapok ékesítették.

A férfiak megjelenését a kiegyensúlyozott, sötét tónusú elegancia határozta meg. Nappal zsakettet (hosszított zakót) vagy szalonkabátot hordtak mellénnyel és világos nadrággal, míg estére, színházba vagy vacsorákhoz a frakk és a szmoking volt kötelező. A férfiak elképzelhetetlenek voltak fejfedő nélkül: a kerek keménykalap és a valódi cilinder a mindennapok részét képezte, a megjelenést pedig sétapálca, zsebóra, valamint gondosan ápolt bajusz vagy szakáll tette teljessé.

Bálnaszila és baktériumgyűjtő uszályok 

A korabeli sziluett és a ruhák formája mögött mérnöki precizitás rejlett. A fűzők merevítéséhez és a hatalmas sonkaujjak belső megtámasztásához lószőrt és bálnaszilát (a bálnák állkapcsában lógó szarulemezek, amelyekkel a vizet szűrik a táplálkozás közben) használták. A csipke a reneszánszát élte gallérként, sőt, akár teljes ruhaborításként. A téli viseleteknél hermelin, nyérc és perzsabunda prémet, a kalapoknál pedig strucc- és fácántollak jelentek meg a sétányokon. 

A kiállítás hatalmas területén hömpölygő tömegben a hölgyek elegáns, hosszú uszályai szó szerint felsöpörték a Városliget porát, sarát és a lótrágyát. Az orvosok a sajtóban dühös cikkekben tiltakoztak a „baktériumgyűjtő” szoknyák ellen, a férfiak pedig amiatt füstölögtek, mert a tömegben folyton ráléptek a ruhákra, ami hatalmas családi veszekedésekhez és tönkrement méregdrága selymekhez vezetett.

Hol vásárolt a közönség? 

Az ünnepségek idejére a Váci utca 12. szám alatti Monaszterly és Kuzmik divatház az arisztokrácia és a politikai elit legfőbb találkozóhelyévé vált. Mint királyi udvari szállítók, bankárok és gyárosok feleségeit, mágnáskisasszonyokat, sőt közvetve Erzsébet királyné környezetét is ők öltöztették. Közvetlen párizsi kapcsolataik révén a legfrissebb szabásmintákat azonnal a budapesti ízlésre adaptálták. Ruháik irgalmatlanul drágák voltak, egy-egy nehéz selyembrokát estélyi vagy díszmagyar felért egy kisebb vagyonnal, viselésük a kompromisszummentes luxust és a legmagasabb társadalmi státuszt jelentette.

Amikor a nap leszállt a budai hegyek mögé, a kiállítás közönsége a korzó sétaútjain gyűlt össze, és a városból újabb ezrek érkeztek a Városligetbe. A bámészkodók előtt lenyűgöző látványként hullámzott a tömeg: pompás, választékos öltözékek, úri és egyszerű polgári ruhák, valamint különféle népviseletek keveredtek egymással. A tér közepén katonazenekar játszott, oldalt négy vendéglőben cigányok húzták a nótát. A hömpölygő tömegben itt-ott egy kócsagtoll, máshol egy csipkés kesztyűt viselő kéz, megint máshol egy matyórózsa tűnt elő, hogy aztán újra elnyelje a látogatók sokféle áradata.  

Ha még több történetet szeretnétek hallani a millenniumi Budapestről, várunk az Millennium130 ünnepi sétáinkon!